Szonória hajnalán nem volt más, csak néma szikla és süket táj. Nem fújt a szél, nem mozdult a szárny, mert nem volt, ami mozgásba hozza a világ kerekét. Minden aludt az örök csendben. Ekkor érkezett meg Pangó, a legidősebb vándor. Hosszú, fehér szakálla a néma tájban is méltóságot árasztott. Leült a Visszhang-szurdok szélén, és látta a dallamok törékeny világát. Tudta, hogy Szonóriának szívverésre van szüksége. Pangó összegömbölyödött, pikkelyes páncélja megfeszült, és farkával hatalmasat ütött a sziklára. Az első dobbanás életre keltette a földet. Pangó bemutatta a hősöket: látta az erdőt, ahol Lángocska hegedűje várt, és a hegyet, ahol Astra szaladt a fény felé. Pangó kijelentette: a hangnál a világon nincs is nagyobb kincs. „Dobbanjon a szív, és lüktessen a dal, mert Szonória népe élni akar!” Ahogy a ritmus önfenntartóvá vált, Pangó alakja eggyé vált a visszhanggal, és elillant egy csendes dalban, hátrahagyva a Rezonanciát, ami azóta is élteti a birodalmat.

Néma volt a szikla, süket volt a táj, Szonória földjén nem mozdult a szárny. De Pangó, a mester a völgybe megérkezett, Szakálla lengett, s a kő megremegett. Nem szólt egy szót sem, csak figyelte a csendet, Hogy pikkelyes hátán hozzon végül rendet. Ébredj, Szonória! Dobban a föld, Pangó a sziklán egy rítust bűvölt! Rezonál a völgy, zeng a hegygerinc, A hangnál a világon nincs is nagyobb kincs! Ez a mi hazánk, a ritmus hazája, Pangó a dalunkat a szívébe zárja! Látod az erdőt? Ott Lángocska vár, Hegedűszó kísér, amerre csak jár. Nézd a nagy hegyet, hol Astra szalad, Csillagfény töri át a jégfalakat! Pangó a mester, ki mindenhova ellát, Összetartja a dallamok törékeny világát. Dobban a páncél, remeg a világ, Halld meg a mester örök szavát: Dobbanjon a szív, és lüktessen a dal, Mert Szonória népe élni akar! Ébredj, Szonória! Dobban a föld, Pangó a sziklán egy rítust bűvölt! Rezonál a völgy, zeng a hegygerinc, A hangnál a világon nincs is nagyobb kincs! Ez a mi hazánk, a ritmus hazája, Pangó a dalunkat a szívébe zárja! A dal elindult – suttogta halkan, S elillant Pangó egy csendes dalban.

Mélyen a völgyben a csend az úr, Minden ágra jégcsap feszül vadul. Alszik a föld, nem mozdul a táj, Megállt a szív, s az idő is megáll. Évszázadok óta csak zúzmara hull, De a hegygerincen egy fény kigyúl. Szaladj, Astra, te csillagok fia, Lábad nyomán ébred a vörös mágia! Vágta a jégen, szikrázik a kő, Ébred az élet, a belső erő! Kristálybunda, lüktető fény, Te vagy a holnap, az örök remény! Reccsen a jég, hallod, hogy rian? Tudja Astra, a fagy alatt mi van. Nem vár segítőre, nem vár csodát, Elűzi mancsa a jeges zúzmarát. Minden lépése egy kék nefelejcs, Astra, a jégre most tűzrózsát ejts! Szaladj, Astra, te csillagok fia, Lábad nyomán ébred a vörös mágia! Vágta a jégen, szikrázik a kő, Ébred az élet, a belső erő! Kristálybunda, lüktető fény, Te vagy a holnap, az örök remény! Körbe-körbe, mint az örvény, Törjön meg az ősi törvény! Reped a jég, felszakad a mély, Fuss, amíg tart az azúr éj! Meleg a szív, olvad a gát, Engedd el a tél szorítását! Szaladj, Astra, te csillagok fia, Lábad nyomán ébred a vörös mágia! Vágta a jégen, szikrázik a kő, Ébred az élet, a belső erő! Kristálybunda, lüktető fény, Te vagy a holnap, az örök remény! Patakok futnak, a völgy újra él, Messze jár már a fagyos tél. Astra a csúcson, a ködbe vész, Azt suttogja a szél: „A munka kész.”

Hajnalodik az erdőn, de furcsa ez a reggel, Nem ébred a százszorszép arany napsereggel. Valahol a magasban, az öreg tölgyfa ágán, Fennakadt egy fénysugár a lombok sűrű rácsán. Megmenti az erdőnek arany ragyogását! Hopp, egy ugrás a mohán, át a patak kövén, Szaladjunk a dallal a fénynek tengerén ! Szól a hegedű, pendül a húr, táncol a lábunk, Ma minden bezárt kaput szélesre tárunk! Szaladj, Lángocska, te vörös kisróka, Vár rád a kaland, mi a szívünkhöz szól ma. Uhu bácsi bólogat: „Arra menj, kis koma!” Sürget már az idő is, nem várhat a csoda. Pókhálóba ragadt bele a legszebb aranyfürt, Lángocska a fűben egy kis ösvényt is kifúrt. Nem kell ide létra, se hatalmas nagy erő, Csak a varázshegedű, mit a bokorból húz elő ! Fújd a dalt, pörögjön a szél, Aki ma bátor, az semmitől se fél! Rázd meg a fát, nevetve nevess, Aki ma fénylik, azt te is szeresd! Hopp, egy ugrás a mohán, át a patak kövén, Kitört az aranyfény a sötétség börtönén! Szól a hegedű, pendül a húr, táncol a lábunk, Ma minden bezárt kaput szélesre tárunk! Szaladj, Lángocska, te vörös kisróka, Vár rád a kaland, mi a szívünkhöz szól ma. A nap az égen kacag, a völgy újra ébred, Lángocska, köszöni az erdő a segítséged...

Hatalmas robaj, a szikla megindult, A Kristály-szorosban a fény is megvakult. Kékő beszorult, a falak bezárultak, A tenger mélyén a remények elárvultak. Ütik a követ, de a kő nem tágít, A sötét ereje mindent elámít. Bálnák ereje a falon megtörik, A szívben a remény lassan eltörik. Fogságban vár a kegyetlen sorsára, Néma sötétség borul a világra. Anyja zokogása rázza az öblöt, Nincs már erő, mi áttöri a börtönt. Áramolj, Marina, vízi tündér, Dallamod fényesebb a sötét űrnél! Emeld a hullámot, törd át a gátat, Szűnjön a baj, és a mélyben a bánat! Hárfa pendül a haboknak mélyén, Ragyogsz a tenger tiszta reményén! Marina megérkezik, gyöngyház a színe, Béke költözik a tengeri szívbe. Nem üt és nem vág, csak lágyan énekel, A néma sziklához zenével ér ma el. A kőfal remegni kezd a tiszta hangtól, Fény árad ki a sötét barlangból. Hajlik a szikla, a nehéz kő reped, A dallam feszíti az éteri hegyet. Még egy hang, még egy bűvös ív, Szabadulj, Kékő, a tenger hazahív! Áramolj, Marina, vízi tündér, Dallamod fényesebb a sötét űrnél! Emeld a hullámot a tengeri árkot, Egyesítetted a bálnacsaládot! Hárfa pendül a haboknak mélyén, Ragyogsz a tenger tiszta reményén! Békés a lagúna, a vihar elült, A kis bálna szíve végre felderült. Marina úszik a csillagok alatt, Dala a vízben örökre megmaradt.

Izzik a homok, a láthatár remeg, Lantfülű nyulak és apróbb seregek, Riadtak mind, mert a délibáb foglya, A sivatag őket a csendbe ragadja. De Ciklon, a hiúz már résen van régen, Viharral harcol az izzó vidéken. Türkizkék köve a mellén most fellobban, Szonória sorsa az ő szívében dobban. Száguldj, Ciklon, a dűnék fia, Törjön át a viharos vad mágia! Szelídítsd a port, törd át a falat, A karaván népe már utánad halad! Száguld a ritmus, feszül az erő, Szonória földjén te vagy a megmentő! Forró a föld, de a talpa nem égeti, A homoknak titkát csak ő maga érti. Sziklákon ugrál és dűnéken siklik, Minden sötét erő előtte hajlik. Vörös a sálja, mint izzó parázs, Türkizkék fénye egy tiszta varázs! Táncolj a széllel, győzd le az árnyat, Bontsd ki a néma sivatag szárnyat! Nincs többé tévút, se sűrű homály, Vezesd a néped, te büszke király! Száguldj, Ciklon, a dűnék fia, Törjön át a viharos vad mágia! Szelídítsd a port, törd át a falat, A karaván népe már utánad halad! Száguld a ritmus, feszül az erő, Szonória földjén te vagy a megmentő! A vihar elült, s az út újra tiszta, Ciklon a dűnéket fürkészi vissza. Türkizkék fénye még egyszer felvillan, S elvész a hangja a sivatagi dalban.

Szerzői jog

© SonǑria Projekt – Minden jog fenntartva.
A tartalom másolása és újraközlése kizárólag engedéllyel lehetséges.

Ez a szekció még fejlesztés alatt áll.